Továbbtanulási beszámoló: Lauday Marcell

Részletek

Készült: 2020. november 04. szerda, 11:47

Valószínűleg mondanom sem kell, hogy nem egészen úgy alakult a 2019/20-as tanévem, ahogy azt terveztem. Bár talán azt is túlzás mondani, hogy bármit is valaha elterveztem volna. Mindig is csak sodródtam az árral, hagytam, hogy úgy alakuljanak a dolgok, ahogy nekik tetszik. Nem nagy életbölcsesség, de eddig bevált nekem.

2019 szeptemberében vette kezdetét egyetemista karrierem az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, keleti nyelvek és kultúrák, azon belül is japán szakirányon. Sose volt kérdéses, hogy valamilyen úton-módon, de nyelvekkel szeretnék a jövőben foglalkozni, vagy idegen nyelvek segítségével valami egyéb érdekességgel. Létező társadalmi jelenség a japánmánia, ennek a betegségnek estem áldozatául a gimiben, és bár a mániás korszakomból azóta kinőttem, az érdeklődés megmaradt, és ennek az érdeklődésnek köszönhetően lyukadtam ki ott, ahol vagyok. Illetve nem vagyok, mert beütött a #maradjotthon apokalipszis mindenki nagy örömére.

Mindig mindenki meglepődik, amikor elárulom, hogy évente hatvan hallgatót vesznek fel japán szakra, mintha ez a vártnál sokkal nagyobb szám lenne. Ez megfeleltethető egy kisebb gimis évfolyamnak. Hetente három nyelvóránk van, ahol 15~30 fős csoportokban vagyunk a különböző időpontok miatt; igazán családias a légkör, szeretem a kialakult közösséget. A japán nyelvet ebben a tanévben három szenszeitől sajátíthatjuk el, akik közül kettő japán anyanyelvű, és mindegyikük legendás alak a maga módján. Itt meg is jegyezném, hogy a szenszei a közhiedelemmel ellentétben nem mestert jelent, hanem ez egy olyan megszólítás, ami kijár a tanároknak, orvosoknak, ügyvédeknek és pár egyéb hivatást végzőknek is. Gyorsan haladunk a tananyaggal, egy tankönyvre egy félév jut. Ez persze azt is jelenti, hogy az a kezdeti hatvanas létszám már rég nincs a hatvan közelében.

Természetesen nem csak a nyelvről szól a szak, egyéb órákon Japán kultúrájával, vallásaival, művészetével és történelmével is megismerkedhetünk. Aztán ott vannak a távol-keletes és bölcsész tölteléktantárgyak, mint a nyelvtudomány (mindenki kedvence, amin hagyományosan megbukik a társaság fele), irodalomtudomány, filozófiatörténet és egyéb csodák. Hogy a képzés végére elérjük a szükséges kreditszámot, mindannyiunknak kellett egy kisszakot, minort is választanunk. Én részemről szívesen mentem volna koreai minorra, mert hasonló a nyelvük logikája a japánéhoz, de a létszámkorlát és órarendi ütközések miatt végül tibeti minoron kötöttem ki. Nem állítanám, hogy nem nekem való, egy-egy órán maximum tízen vagyunk, minimum pedig ketten (a tanárnővel együtt!). A klasszikus tibeti nyelv pedig a legbizarrabb képződmény, ami emberi lények ajkán valaha létrejött. Ma már senki se beszéli szerencsére, hagyatéka viszont az utoljára 1200 éve megreformált tibeti helyesírás, melynek köszönhetően azt, amit ma úgy ejtenek Lhászában, hogy „gye”, továbbra is úgy írják, hogy „brgjad”, mint 1200 évvel ezelőtt. Ez, és a japán nyelv szintén hátborzongató írásrendszere minden bizonnyal gondoskodni fog róla, hogy idővel teljesen kiégjek, és tulajdon anyanyelvemen se tudjak többé írni és olvasni.

A hároméves alapképzés után megyek tovább a mesterképzésre, hogy utána mi lesz, még nem tudom. Kutatási lehetőség rengeteg, sok minden érdekel is, nyelvtudomány, buddhizmus történelem. Addigra eldöntöm. Egyelőre egyetlen akadémikus célom, hogy a járvány után újra találkozzak az egyetemi barátaimmal.

Lauday Marcell